Nyár. Forró, eseménydús, édes nyár. Ha erre az évszakra gondolunk, talán már magától a melegtől és a hosszabb nappaloktól is jobb kedvre derülünk. Azonban nem mindig. Mindig lesznek olyan percek és napok, amikor legszívesebben az egész világot magunk mögött hagynánk.
Mindig lesznek olyan pillanatok, amikor azt érezzük, nem vagyunk elég jók a magánéletünkben, a munkánkban vagy éppen önmagunknak nem felelünk meg igazán. Mi a megoldás és a gyógyír minderre? Talán a felejtés és az elengedés képessége! Erre van csak igazán szükségünk.
Kedves Olvasóm, tudod mit csinálok most éppen? A teraszom előtt ülök, bent a biztonságot adó nappaliban, miközben ezeket a sorokat írom. A terasz ajtaja nyitva áll, kintről kis madarak hangja és pár nem túl udvarias munkás hangja szűrődik fel hozzám. Valahogy most mégis nyugodtnak érzem magamat, egyfajta leírhatatlan békesség honol a szívemben. Reggel még szomorúan, egykedvűen ültem ki a rózsáim közé, mert megint rosszul, görcsös fájdalmakkal indult a napom. A szokásos gyógyszer, gyógytea és a családom megnyugtató mondatai azonban ismét lelket öntöttek belém és úgy döntöttem, nem hagyom, hogy egy betegség megakadályozzon abban, hogy azt tegyem, amit tenni akarok. Hogy azzá váljak, aki lenni szeretnék!
Kora délután van, a Nap pedig még mindig erősen ide tűz, erős fényt vetve a laptopom monitorjára. Mintha üzenni szeretne valaki mindezzel: Bármilyen nehéz is a világ, te csak írj! Én pedig tollat, ebben az esetben billentyűt ragadok és hagyom, hogy a bennem lévő gondolatok szabadon áramolhassanak.
Olyan sok mindenen tűnődöm. Tulajdonképpen folyamatosan az jár a fejemben, hogy lassan több órámat teszi már ki a gondolkodás és a filozofálás, mint a valódi cselekvés vagy beszéd másokkal. Írásban minden sokkal könnyebb, legalábbis számomra. A papír vagy a monitorom sosem fogja megkérdőjelezni azt, hogy hogyan is érzek valamivel kapcsolatban. Nem fog számonkérni és elítélni sem, ahogyan eddig már sokan tették. Nem féltékeny és nem is ítélkezik irányomban, csak meghallgat és nekem pont erre van szükségem!
Olyan sok mindent várunk el önmagunktól. Állandóan a tökéletességre törekszünk, miközben elveszítjük a valódi énünket. Én is sokszor tapasztalom, hogy nem hagyok elég időt magamnak arra, hogy megértsek valamit vagy valakit. Nem hagyom, hogy átéljek bizonyos dolgokat, hiszen mindig mindenbe gyorsan belevetem magamat és utána máris a következő tevékenységen töröm a fejemet.
Bonyolult ez az egész. Bonyolult, hogy meg akarod magadat értetni, de az esetek túlnyomó többségében süket és érdektelen fülekre találsz. Nehéz a világ és furcsák a benne élő emberek is, azonban mindezek ellen egy dolgot tudsz tenni: felteszed magadnak a kérdést, hogy igazán bátor vagy-e ahhoz, hogy változtass a mindennapjaidon?
Egy bölcs ember pár napja azt mondta nekem, hogy ha igazán boldog szeretnék lenni, akkor elég bátornak és kitartónak kell lennem ahhoz, hogy azt csináljam, ami valóban vidámmá tesz. A megszokott dolgok helyett teret kell engedni azoknak az embereknek vagy éppen helyszíneknek, amelyektől változást remélünk.
Számomra a tökéletes és leírhatatlan boldogság valahol ott van, ahol az ég és a föld majdnem összeér, a legelők zöldek és illatosak és önfeledt állatokkal és emberekkel találkozhatok nap mint nap. Hol is van ez a hely?
Még én magam sem tudom, de megígértem magamnak és másoknak is, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy megtaláljam!