Érzelmeket, döntéseket, kétségeket és küzdelmet rejt magában. Bátornak lenni és erősnek maradni nem könnyű, főleg nehéz, embert próbáló élethelyzetekben. Olyankor, amikor úgy érezzük, hogy már nincs kiút. Amikor váratlan események sokasága teríti be az idáig nyugalmasnak tűnő kis életünket.
Bátor az, aki minden eddigi kudarca ellenére is tesz az előremenetele érdekében. Bátor az, aki nemet mer mondani az igazságtalanságra. Bátor az az orvos és nővérke is, aki hajnali 3-kor kóvályog haza a sötétben egy 12 órás ügyelet után. Bátor vagy Te is, ha szembe mersz nézni a valósággal és azzal, hogy nem érhet mindig, minden történet tündérmeseszerű, boldog véget.
Azonban, ha engem kérdezel, hogy számomra ki a legbátrabb ember ebben a világban, akire példaképként tudok tekinteni, csak annyit mondhatok: a nagymamám. Egy olyan nő, akire felnézek, már egészen kiskorom óta. A mamám egy igazi amazon, mindig is az volt. Valódi harcos, aki sohasem ismert lehetetlent. Az a fajta nő, akit a Disney mesékben hercegnőként ábrázolnak és a jóságával meggyógyítja a beteg világot. Olyan nagymama, akiből nem akad túl sok manapság.
A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a döntésé, hogy létezik fontosabb dolog is, mint a félelem
Személyes érintettségű, kendőzetlen őszinteségű történetből nem sok akad. Az emberek többsége fél. Félünk attól, hogy sebezhetővé és kiszolgáltatottá válhatunk az idő múlásával. Rettegünk mások véleményétől és attól, hogy vajon hogyan fogadják majd a mondanivalónkat. Azonban a leginkább attól félünk, hogy nem tudunk majd beintegrálódni a társadalomba.
A komoly, sokszor életeket veszélyeztető betegségekről sokan nem szívesen hallunk vagy olvasunk. Amint meglátjuk a „rák” vagy a „daganatos betegségek” kifejezéseket, egyből hárítani kezdünk és felvesszük az igazi strucc viselkedést, azaz homokba dugjuk a fejünket. Lehetőleg minél mélyebbre, hogy nehogy bármilyen negatív, szomorú behatás érje a gyenge kis lelkünket. Viszont, attól még, hogy elmenekülünk egy tény elől, attól még az a tény valóság marad. Ahelyett, hogy elutasítóan tudomást sem veszünk egy fontos témáról, inkább igyekezzünk minél több emberhez eljuttatni az ilyen üzeneteket, ezzel is megelőzve az újabb betegségek kialakulását!
Számomra a mellrákra való figyelemfelhívás kulcsfontosságú szerepet játszik az életemben már egészen kiskorom óta. A nagymamámnak sajnos kétszer is meg kellett küzdenie ezzel az agresszív betegséggel és hála a kitartásának és az orvosainak, most büszkén írhatom, hogy túlélte. Mindkétszer.
Ezzel az írással egy nagy célom van: szeretnék segíteni Neked és minden nőtársunknak, hogy elegendő figyelmet és időt szenteljenek a rosszindulatú betegségek prevenciójára és nem utolsó sorban a kitartásra, amellyel bármilyen akadályon túl tudnak lendülni az életükben. A kitartás ugyanis nem más, mint a bátorság, tettekben megnyilvánulva.
„Felvállalni a történetünket a legbátrabb tettünk!” – a mamám története
Hétvége van. 2021 júniusát 5-ét írjuk. Budapest utcáit már teljesen ellepte az utcákon hömpölygő, szinte folyó szerűvé duzzadt eső. Mamánál vagyok és az ablakon kinézve szemlélem az időjárás viszontagságait. Arra gondolok, hogy milyen zord és kegyetlen az idő. Júniusban ez normális? Az első kósza gondolatom az, hogy a világ teljesen megbolondult és most még az időjárás is ezt a furcsa változást követi le. Mintha minden a feje tetejére állt volna.
Miután kibámészkodtam magamat, bemegyek a nappaliba, ahol a Papám mosolygós fényképe néz vissza rám. Bátorítóan és nagyon őszintén. Meghatódom, mint mindig és próbálom felidézni a közös pillanatainkat. Nem szeretnék sírni, mert akkor a mamám is könnyek között törne ki, az pedig nem hiányzik. Így a szemembe toluló, sós könnyeket gyorsan letörlöm és beleülök abba a kis fotelba, ahol a Papámmal ültünk mindig. Így pontosan olyan, mintha mellettem lenne és átölelne. Az az igazság, hogy elmondhatatlanul hiányzik.
Pár pillanat múlva érkezik a mamám, kezében forrón gőzölgő tea és kis csészék, mellettük pedig a már ismerős régi jó barát: egy kis citromos keksz. Nyughatatlanul rohangál a lakásban és azt kérdezgeti, hogy adhat -e még valamit nekem. Megkérem, hogy üljön le, mert szeretnék vele beszélgetni. Mivel rossz periódust élek éppen át és sokszor fogytán a kitartásom, ő igyekszik lelket önteni belém és arra ösztönözni, hogy ne adjam fel. Néha eltűnődöm, hogy motivációs előadónak kellett volna lennie, annyira jól csinálja.
Szívügye az, hogy mosolyt varázsoljon mások arcára, most azonban nagyon komolyan és kissé meghatódottan kezd bele a saját történetébe, amely teljesen megváltoztatta az életét. Ez a történet pedig napra pontosan 29 évvel ezelőtt kezdődött csak el igazán.
„Hát elérkezett a nagy nap: 1992. június 5-e! A vendégek a menyasszony kíséretében elindultak, én pedig egy nagy sóhaj örömteli és szorongó pillanata után készülődni kezdtem, hogy utolérjem a csapatot. A gyors zuhany közben a kezem valami szokatlant érzett a mellemben. Úgy látszik a lányom esküvőjének izgalmai okozta stressz lehet a ludas- gondoltam. Másnap újra éreztem a kicsi csomót a bal mellemben. Biztosan nem komoly, hiszen néhány hónapja voltam az évente szokásos vizsgálaton a nőgyógyászomnál –ezzel nyugtattam magam.
Meg sem fordult a fejemben, hogy baj lehet. Mivel negyvenkilenc éves voltam, az utolsó vizsgálaton az orvosom elmondta, hogy bizony már a változó korban vagyok és ennek különböző jeleivel találkozhatok az elkövetkezendő évek során. Ezzel nyugtattam magam szeptemberig, mivel úgy éreztem a csomó nem nőtt és tudtam, hogy elérkezett a következő vizsgálat ideje.
A szokásos módon történő vizsgálatom után az orvosom ugyan mosolygós, nyugtató arccal, de közölte, hogy valóban létező a csomó, amelyet alaposabban meg kell nézni. Azonnal hívta az általa ismert főorvos asszonyt és kérte a mammográfiai elemzését a mellemnek. Már másnap megtörtént a vizsgálat és a következő napokban a szövettani is. Valamennyi adat, amely az orvosok kérésére rendelkezésre állt azt mutatta, hogy ugyan kisméretű, de rosszindulatú daganatról van szó. A javaslatuk pedig egy műtét volt.
Nem sok idő maradt a gondolkodásra, mivel az a szó, hogy „rosszindulatú” nagyon megrémisztette az egész családomat. Októberben megtörtént a műtét. Eltávolították a bal mellem. A műtétet végző professzor nagyon emberségesen próbálta megértetni velem és a férjemmel is, hogy az életben maradáshoz úgy érezte, hogy ez a legbiztosabb megoldás. Napokig szinte fel sem tudtam fogni, hogy mi lesz most velem. Összeomlottam.
Csupa borzasztó dolog, hallott élmények és rém mesék rontották azt az érzést, amelyet már az első közlés után éreztem. A professzor úr és mindazok, akik foglalkoztak velem idáig is, igyekeztek meggyőzni arról, hogy nem volt más megoldás. Mikor kissé felfogtam a helyzetem súlyosságát, jött a következő hír: kemoterápiára és sugárzásra is szükség lesz a gyógyulás biztosabb elősegítésére.
A hír következtében szinte a teljes idegösszeomlás közelébe kerültem, amelytől az védett csak meg, hogy tudtam, a lányomnak még segítségre lesz szüksége. Ezenkívül a férjemmel együtt az utóbbi években már unokákról álmodoztunk. Ekkor a professzor úr megfogta a kezem és azt mondta:
” El kell döntenie, hogy életben akar -e maradni! Tudnia kell, hogy az én és az orvostársaim szaktudása, szikéje és egyéb eszközei csak akkor segíthetnek, ha maga is igazán akarja. A test a lélekkel együtt gyógyulhat meg és ez maga nélkül nem megy.” Nagyon nagy hatással volt rám ez a néhány szó. El kellett telnie néhány napnak, hogy feldolgozzam és elhatározzam, hogy mindent megteszek azért, hogy láthassam majd a még tervben sem lévő unokáimat.
Döntöttem és ettől kezdve nagyon határozottan készültem a felgyógyulásom elősegítésére. Könnyű volt? Kérdezték már sokan az elmúlt közel harminc évben. Nem volt könnyű. Különösen a kemoterápia viselt meg nagyon, de sikerült, méghozzá úgy, hogy egyetlen betegállományi napot sem vettem igénybe az egy hónapos műtéti beavatkozás után. Pénteken kaptam a kemoterápiás kezelést, délután és utána az egész hétvégén szenvedtem. Azonban minden egyes hétfőn 8 órakor már a munkahelyemen voltam. Igen, nagyon nehéz volt. Sok energiát, erőt és családi segítséget kívánt, de megérte, mert pár év múlva megpillanthattam az unokáimat.
Most lehetne azt mondani, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy a rosszindulatú daganatból felépültem, ha nem osztanám meg a következő évek megpróbáltatásait és tanulságait. Igaz, hogy a műtét után egy évre már túl voltam a kezeléseken, ezzel jó lett a leletem és a közérzetem is. Lassan újra híztam, nőtt az erőm. Három- majd később hat hónaponként teljes vizsgálattal ellenőrizték az állapotom. Ezek a vizsgálatok bizony nem voltak könnyűek lelkileg.
Minden alkalommal, amíg az eredmény meg nem született, aggódtam, hogy nem jött -e újra elő a daganat. Öt év után már csak évente mentem és szerencsémre egészen 2004-ig megnyugodva, boldogan mondhattam ki azt a mondatot, hogy egészséges vagyok. 2004 nyarán azonban minden előzetes jel nélkül, egy névnapi kerti beszélgetésen elájultam.
Újabb vizsgálatok következtek és a borzasztó hír, hogy a jobb mellemben is keletkezett egy rosszindulatú daganat. Minden kezdődött elölről: műtét, kemoterápia, sugár. Bizonyára sokakban felmerülhet a kérdés: könnyebb volt, mint az első? Nem, sajnos nem, de egy pozitívum azért volt: ekkor már biztos voltam abban, hogy élni akarok és ezért mindent megteszek.
A férjem mellettem állt, a lányunknak szüksége volt rám és az unokák csodálatosan aranyosak voltak. Tehát indult a harc a betegség ellen úgy, hogy már nyugodt voltam annyiban, hogy tudtam mi vár rám a következő egy évben. Azt hiszem ekkor tisztázódott csak bennem igazán, hogy a lelkem, az idegállapotom rendbe kell, hogy hozzam a siker érdekében.
A második betegségből is felépültem annak eredményeként, hogy a vizsgálatokat mindig betartottam, sőt az öt év letelte után is minden évben kétszer laborvizsgálattal és egyszer teljeskörű elemzési anyagokkal ellenőriztettem az egészségi állapotom.
Ma már komolyan veszem, hogy a lelki nyugalom legalább olyan fontos, mint az, hogy mit eszem, miket csinálok és milyen emberi kapcsolatokat építek. Bevallom, egyedül nem sikerült volna. Kellett hozzá a családi, baráti segítség, a megfelelő munka és sok-sok emberség. Az embert körülvevő légkör- nem csupán daganatos betegségek esetében- nagyon sokat segítene minden betegség elkerülésében és abban is, hogy jobban érezzük magunkat. Ez ugyanis esélyt adhat arra, hogy tovább éljünk.
Tegyünk ezekért együtt! Még többet, mint eddig! „
A történet vége, az életed kezdete?
A teám kihűlt. Az eső elállt. A mamám mosolyog. Aztán amikor már nehezen tudja tartani magát, sírva fakad. Látom rajta, hogy megkönnyebbült attól, hogy megoszthatta velem a történetét. Bízom benne, hogy ennek hatására Te is átértékeled a mostani életedet, hiszen minden egyes röpke pillanat, amelyet átélhetsz, ajándék! Csakis a hozzáállásunkon és a kitartásunkon múlik, hogy milyen jövőt álmodunk meg magunknak.
Ne feledd, hogy minden sötét felhő mögött ott ragyog a Nap!