„A külcsín nem minden. A belbecs az, ami igazán számít.”
Örök érvényű igazság mindkét mondat, azonban bennem egy kérdés azért mégis csak felvetődik:
Vajon tényleg így is gondoljuk? Netán csak azért hangoztatjuk annyiszor és írjuk az éppen aktuálisan beállított Facebook profilképünk alá, mert trendinek számít a kifejezés és ellensúlyozhatjuk vele a túl tökéletesre sikerült, narancsbőrt elsimító nadrágos, push-up melltartós, extrán megretusált, kacsaszájjal csücsörítős képeinket? Esetleg fennállhat még az a lehetőség is, hogy valóban komolyan gondoljuk. Megpróbálok őszintén hinni benne, hogy a legtöbben az utóbbit választjátok.
Nem vagyok örökös kételkedő, azonban a 21.század érdektelensége és a szépség felé támasztott irreális elvárások miatt néha elbizonytalanodom. Az internet és a közösségi média különböző platformjai sokszor manipulálnak minket. Gyönyörű, fiatal, egyedi nőket kergetnek kétségek közé, azt sugallva, hogy nem elég pusztán helyes kis pofival vagy bájos kisugárzással rendelkezniük.
Ha igazán érvényesülni akarnak és le szeretnének tenni valamit az asztalra, akkor azt csakis a szépségükkel, a fenékig érő hajukkal és a testükkel képesek elérni. Hamis illúziókba menekülnek és innentől minden egyes napjukat a kinézetük feltuningolásával fogják tölteni.
A legnagyobb problémának és egyben az első számú forrásának mégis azt látom, hogy az egész őrlődés és frusztrálódás az önelfogadás teljes hiányából, az öregedéstől való félelemből és a valódi szépség fogalmáról való kevés ismeretből fakad.
Egy személyes nézőpont megvizsgálása
Be kell vallanom, hogy pár évvel ezelőttig sajnos én is a fent leírtakhoz hasonlóan vélekedtem a szépségről, volt egy vízióm, amely nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, meg kell felelnem egy külső nyomásnak vagy inkább kényszernek. Nem erőszakos kényszerről vagy negatív behatásról volt szó.
Bárhányszor felmentem inspirációt gyűjteni a fodrásznál készítendő új hajam vagy az éppen aktuális fürdőruha trendek miatt az Instagramra, netán a Pinterestre, magas falakba és tökéletes nőkbe botlottam. Formás, irigyelni való idomokra, lágyan leomló, dús hajzuhatagokra és valószínűtlenül fehér mosolyokra. Olyan külső jellemzőkre, amelyekkel én nem rendelkeztem. Ahogy teltek a napok és a hónapok, egyre biztosabb lettem benne, hogy változtatnom kell magamon. Azonban meglepő módon nem a lelkemet és a belső gondolatvilágomat kezdtem el feltérképezni, hanem nekikezdtem a külsőm totális megváltoztatásának.
Egy év múlva, amikor a tükörbe néztem, a sötét barna hajú, bizonytalan és minden reggel gyomorgörccsel kelő kislány helyett egy hosszú, szőke hajú próba babát pillantottam meg. Tudod, mi volt a legfurcsább? Az, hogy még mindig bizonytalannak éreztem magamat, még jobban, mint valaha. A hajszínemet és a ruhatáramat talán lecserélhettem, de azt, aki belül voltam, nem.
Tudtam, hogy becsapom magam. Nem voltam önazonos. Az utcára lépve olyan érzetem volt, mintha semmi sem változott volna. Nem a figyelemre vágytam valójában, hanem arra, hogy elég jó lehessek. Dicséretre és elismerésre szomjaztam, mint ahogyan mindannyian ebben a furcsának tűnő világban.
A szépségről alkotott hamis elképzeléseim vették át az irányítást és felszínes döntésekbe vetettem bele magam. Középiskolás voltam, amikor az egyik barátnőm észlelte a túl gyors átalakulásomat és még időben közbelépett. Pár nap múlva a Dorian Gray arcképe című könyvet és mellé a könyv alapján készült dvd filmet nyomta a kezembe. Céltudatos volt és láttam a szemében, hogy tud valamit, amit én akkor még nem is sejthettem.
Egy gyönyörű férfi, aki eladta a lelkét: Dorian Gray nyomában
Szeretném leszögezni, hogy sohasem rajongtam igazán a klasszikus művekért. Azonban a Dorian Gray arcképe csak úgy olvastatta magát. A benne lévő karakterek, különösen az ifjú Dorian Gray már az első oldalakon megmozgatott bennem valamit. Egy belső megérzés alapján már a könyv első tíz oldala alatt azt sugallta, hogy megéri végig olvasnom Oscar Wilde méltán híres művét.
Úgy éreztem, hogy a sejtelmes, baljós történet akár rólam is szólhatna. Merészebbet mondok: akár rólad is! Közhelyek és unalmas sorok helyett váratlan fordulatokat, mindannyiunk számára ismerős élethelyzeteket és a hiúság bűnös témáját feszegeti.
A sorok között olvasva ráébredünk, hogy valójában mindannyian Dorian Gray-ek vagyunk legbelül. Akár csak a történetben eleinte ártatlan, ám gyönyörű fiú, aki szinte nincs is tisztában külső adottságaival.
A róla készült festmény fájóan élethű, ő pedig a képet nézegetve eszmél csak rá igazán, hogy az arca nem maradhat örökké ilyen csodálatos. Basil, a festő próbálja megnyugtatni a hiú Doriant és egy nagy igazságot súg a fülébe: „Van, ami a mulandóság miatt értékes.” Az ifjú meg sem akarja hallgatni ezeket a szavakat, elméjében száz meg száz furcsa, pokoli gondolat motoszkál. „Talán én is az ördög oltárára helyezhetném a lelkemet.” Innentől pedig szinte felgyorsulnak az események és váratlan fordulatokkal találja szemben magát Dorian is, illetve a kedves olvasó is.
Azonban belevetve magát a romlott társadalom mindennapjaiba, a bordély házak vöröslő kéjébe és a pillanatnyi örömök tengerébe, könnyen rájön arra, hogy ki is ő valójában. Semmit sem utasított el, mindent kipróbál és igyekszik eleget tenni egy tanácsnak, miszerint az embernek égnie kell, mindig a lehető leghevesebben!
Hiszen nem bánjuk meg azt, ami jó. Egyfajta carpe diem érzet vegyül a történet minden egyes kis mozzanatába, amíg azt nem látjuk, hogy Dorian Gray élete egy idő után már nem is az élvezetek kereséséről, sokkal inkább a nyughatatlan hajszolásukról szól. Bennem sokszor felmerült az a kérdés is egyébként, hogy melyik az a pont, amikor már nem élvezi a testi örömöket és a folyamatos intenzitást?
Azonban rájönni még a tizedik újra olvasás és filmnézés után sem sikerült rájönnöm. Valahogyan mindig olyan kéjesnek és elégedettnek tűnik egy-egy aljas cselekedet után, amelyet egy újabb és még újabbak követnek majd. Véget nem érő spirálba keveredik ez a lenyűgöző férfi. Egy olyan férfi, aki eladta a lelkét az ördögnek. Az örök fiatalságnak, szépségnek és a pokol legsötétebb bugyrainak szentelve ezzel az egész életét.
Naphosszat tudnék írni és beszélni erről a különös emberről és a lebilincselő regény minden egyes szaváról, azonban attól félek, hogy talán egy egész élet sem lenne elég ahhoz, hogy teljesen meg tudjam érteni Oscar Wilde és az általa megalkotott csábító karakter, Dorian Gray zűrös gondolatvilágát. A könyv üzenete nagyon tanulságos és bizony bármely évszázadban megállja a helyét, hiszen a belső szépség az, ami igazán számít, nem a külcsín!
Éppen ezért Neked is azt tanácsolom, hogy az elemzést hagyd inkább másra, sötétíts be, húzd el az összes függönyt és merülj bele egy hedonista, túlságosan hiú világba! A film végén pedig kérdezd meg magadtól a legfontosabbat: „Talán én is az ördög oltárára helyezhetném a lelkemet?”
Mielőtt elhamarkodott döntést hoznál és válaszolnál, egy dolgot tudatosíts magadban:
Csak akkor menekülhetünk meg a kísértéstől, ha belevetjük magunkat!
A cikkem elérhető itt is: